Roginer Oszkár: Valaminek történnie kell a jelenlegi válságállapotban
Sajtóviszhang
2016.10.25.

Válasz

A mai nap a Roginer Oszkárnak odaítélt, 2016. évi Sinkó-díj átadásának napja. Az elismerés kapcsán díjakról, a vajdasági és újvidéki helyzetképről, tudományos tevékenységről, a regionalitás lehetőségeiről és persze A város mint (ellen)érv (Újvidék a [jugoszláviai] magyar irodalomban) című kötetéről kérdeztem a díjazottat.

– A díjazás kérdését időről időre hevesebb véleményütköztetések kísérik, ez a jelenség a szűkebb környezetünkben is felfedezhető, egészen markáns meglátások és gesztusok is felszínre törnek, miközben az elismerésben részesülők általában hangsúlyozzák a visszajelzés fontosságát, s tagadhatatlan, hogy számos pozitív hozadéka van ennek a mechanizmusnak. Számodra mit jelent díjat kapni ma úgy általánosságban, mit Vajdaságban, és egészen konkrétan: mit ad számodra a 2016. évi Sinkó-díj?

– A Sinkó-díj elsősorban az eddig elvégzett munkám elismerését jelenti, azt, hogy valaki mégis figyelemmel kísérte azt, amivel eddig foglalkoztam. Kicsit talán közhelyesnek hangzik, de egyfelől összegzi az eddigi munkát, másfelől pedig arra kötelez, hogy a jövőben felelősséggel folytassam azt is, amit már elkezdtem és azt is, amihez majd csak ezután fogok hozzá. Igaz, hogy a díjat a könyvért kaptam, de ettől függetlenül ebben benne vannak az elmúlt évek különféle kutatásai, a külföldi tanulmányutak, szakmai tanácskozások, nyári akadémiák is. A díj ilyen értelemben nem csak engem illet meg, hanem azokat is, akiknek a segítségével mindazt meg tudtam tanulni, ami később ebben a könyvben tárgyiasult. Amikor jelentették, hogy a Sinkó-díjat nekem ítélték, először azok a tanárok jutottak eszembe, akik az elmúlt közel egy évtized fejlődésgörbéjét meghatározták, így ezúttal mondok köszönetet nekik.

– Az elismerést A város mint (ellen)érv. (Újvidék a [jugoszláviai] magyar irodalomban) című, egyébként első kötetedért ítélte oda a díj bírálóbizottsága. Az előző kérdés nyomvonalán haladva tovább: nyilván fontos állomása egy tudományos pályának az első kötet, de hogyan tekintesz a publikálás mozzanatára? Azaz megint csak úgy kérdezem, mit jelent számodra ma (nyomtatott) tanulmánykötettel jelen lenni a vajdasági magyar, a magyar, a vajdasági, az irodalmi, a tudományos közéletben, ismerve a jelen állapotok minden aspektusát?

– Nem arra törekedtem, hogy csak a vajdasági (bármit is jelentsen az jelen pillanatban) közéletben (ez meg főleg) legyek jelen. A kötetet eleve úgy írtam meg, hogy azok, akik magyar irodalommal vagy a magyar kultúrát tanulmányozó humán- és társadalomtudományi diszciplínákkal foglalkoznak, használni tudják. Nagy megtiszteltetésként ért, hogy Bence Erika felkeresett azzal, hogy megírjam ezt a könyvet, és hogy teljesen szabad kezet adott témaválasztásban és terjedelemben egyaránt. Ugyanakkor nem akartam egy olyan kézirattal érkezni, ami néhány régi tanulmány, jobban sikerült színi- vagy könyvkritika összeillesztésével állt volna össze kötetté. Egy ilyen öncélú vállalkozás nem hinném, hogy bárki javára vált volna. Egyrészt egy olyan szempontrendszert akartam felállítani, amit még nem használtak nálunk, mégpedig egy olyan elméleti szakirodalom segítségével, amelynek nagy része még mindig nincs lefordítva és az irodalomtudományi gondolkodásban is – legalábbis nálunk – holt tőkeként van jelen. Egy új aspektussal szerettem volna gazdagítani az akadémiai mezőt. Másrészt Újvidék irodalmi reprezentációjának feldolgozása volt a célom, hiszen a téma már régóta foglalkoztat, de ilyen terjedelemben sehogy sem adódott rá alkalom.

– A könyvre tanulmánykötetként tekintenek a befogadók, szerzőként azt vallod azonban, hogy eltekintettél a műfajkeveredéstől, „hiszen semmiféle szakkönyv, sem esszé- vagy tanulmánykötet megírására nem vállalkoztam”. Utólagos meghatározás ez, vagy határozott elképzeléseid voltak a témával kapcsolatos megszólalás mikéntjéről?

– Több helyen is tanulmánykötetnek nevezik, holott nem az. A Sziveri János és Tolnai Ottó életművét feldolgozó fejezeteken kívül, amelyek eredetileg máshova íródtak, a könyvet egy előre kialakított koncepció alapján írtam meg. Úgy írtam meg az egész kötetet, hogy az Újvidéken vagy Szabadkán kívül ugyanannyira használható legyen Budapesten, Kolozsváron vagy Pozsonyban… Az első rész száraz, inkább szakmai közönségnek írott tartalmával így állítottam szembe a kiadvány második, egyéni élettörténettel összekötött, egy kicsit bedekker- és esszészerűen megírt részét. Egyrészt arra törekedtem, hogy keresztülszőjek rajta egy személyes szálat is, hiszen mégis a szülővárosomról van szó. Másrészt az is fontos volt, hogy ez a személyes szál ne szabaduljon el, mert az a szakmai használhatóság rovására ment volna.

Az első rész így egy olyan elméleti eszköztár, amely (legalábbis szerintem) lehetővé teszi, hogy további szerzőket, intézményeket, jelenségeket elemezzünk. Ha több időm lett volna, akkor valószínűleg még néhány életművet bevettem volna az elemzése. Ugyanakkor nem kell szükségszerűen az irodalomszociológián vagy kultúratudományokon belül maradni. Az első részben felvázolt keret kitágításával jó eséllyel navigálhatunk a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas, bizonyos esetekben még a kilencvenes évek jugoszláviai vagy vajdasági magyar kultúrprodukciójában. Ilyen értelemben arra törekedtem, hogy például a film, az építészet, a sajtó, az iparművészet, a zene, a képzőművészet, a tömegtájékoztatás vagy a színház tekintetében is egy használható elméleti platformot tegyek az asztalra. Arra törekedtem, hogy a jugoszláviai magyar irodalomra ne csak szövegként tekintsek, hanem ezt kitágítsam arra a társadalmi, keletkezéstörténeti és politikai vonatkozásrendszerre is, amelyben létrejött.

 

– Gyakorlatilag hanyatlástörténet rajzolódik ki a köteted olvasója előtt, a város jelenének meghatározása meglehetősen borús, mégis a feltételes mód használatával felvillantod egy másfajta végkimenetel lehetőségét. Egy ilyen forgatókönyvnek mekkora a valószínűsége a jelen állapotai mellett?

– El kell fogadnunk, hogy a társadalmi és politikai viszonyok gyökeresen átalakultak az elmúlt évtizedekben. A meglehetősen destruktív politikai elit pedig következetesen megtett szinte mindent annak érdekében, hogy Újvidéket a lehető legteljesebben a háttérbe szorítsa, és ebben magyar részről is hathatós segítséget kapott. Sok tekintetben Vajdaságot mint politikai imaginációt is tarthatatlanná tették. Lehetett volna másképpen is, de most így van, és most már olyan messzire jutottunk, hogy a folyamat visszafordíthatatlan. Amit viszont most tennünk kell, az a szisztematikus és ésszerű munka. Komoly belső revízióra és nem tervek nélküli fecsegésre van szükségünk minden szférában. Napirendre kell térnünk bizonyos fogalmak, intézményi keretek, évtizedes gyakorlatok felett. Sokan még mindig úgy beszélnek, cselekednek és úgy is viselkednek mintha a hetvenes vagy nyolcvanas években volnánk. Ez a téves helyzetfelmérés pedig téves és eredménytelen megoldásokhoz vezet. Be kell látnunk, hogy egyes bejáródott társadalmi reflexeinket nem adaptálhatjuk többé a körülményekhez. Egy sor nehéz és népszerűtlen lépésre van szükség, ezért ezeket a támogatásában egyébként is megingott magyar politikai elit nem meri bevállalni. Valaminek viszont történnie kell, mert ez a válságállapot láthatóan nem fog magától megoldódni.

Sok esetben például még mindig olyan intézményekkel van dolgunk, amelyek csak nevükben (vagy még úgy sem) változtak meg. Ezek mögött pedig egy vegetáló hálózat áll, ami nemcsak azért káros, mert nem rendeltetésszerűen működik, hanem mert az anyagi forrásokat így nem lehet oda irányítani, ahol szükség van rájuk. Ezt nyilván azért nem orvosolják, mert így kitűnő módon lehet elhelyezni a pártkönyvvel rendelkező biztos szavazókat, és jó eséllyel pacifikálni azokat is, akik esetleg ebben még reménykednek. Vannak természetesen jól átalakított és új intézmények is. Az oktatás- és kultúrpolitikában (de máshol is) nem az a gond, hogy nincs pénz, hanem hogy nem ott van, ahol szükség van rá. Ha pedig van munka, és megvannak a források is, akkor a szervezésben van a gond. Ez viszont nem csak egy bácskai vagy bánáti magyar probléma. A keret sokkal tágabb. A populizmus és a kontraszelektív autokrata gyakorlat viszont ezt soha nem tudja majd orvosolni. Át kell alakulni, és itt kompetens szakemberekre van szükség, akiket nem elhallgattatni vagy rosszabb esetben elzavarni kell, hanem érvényesülni hagyni. Amit hanyatlástörténetnek nevezel, az nem egy újvidéki sajátság. A város csak része egy olyan folyamatnak, amely már évtizedek óta zajlik, csak most értünk el oda, hogy a visszafordíthatatlan már nem áll egy nyertesből sem. Tisztelet a kivételeknek, de ha a politika továbbra is a középszerűek nosztalgiáján, a konzerváláson és sógori megegyezésen alapul, akkor az egyetlen, amivel a következő népszámláláskor érdemes lesz foglalkozni, a katasztrófaturizmus lesz.

– Újvidéki egyetemista éveidet követően Pécsett kezdtél doktori tanulmányokba, illetve elvégeztél egy nemzetközi mesterképzést is. Miért választottad ezeket az Újvidékről kivezető utakat, és ez a (részleges) kívülállás mennyiben módosította a várossal és irodalmával, művelődési életével kapcsolatos vizsgálati szempontjaidat?

– Bár már a középiskola elején tudtam, hogy az újvidéki Magyar Tanszékre szeretnék iratkozni, mindig is vonzottak a társadalomtudományok, de az Újvidéki Egyetemen akkoriban sajnos nem indultak kétszakos képzések. Tudtommal még mindig nem. A pécsi doktori tanulmányok alatt ezt különféle nyári akadémiákkal és egyéni olvasási listákkal igyekeztem pótolni, de ez nem volt elég. Miután lehallgattam a hat pécsi szemesztert, úgy döntöttem, hogy belevágok egy művelődésszociológiai mesterképzésbe, ahova különbözeti vizsgákkal és egy sor plusz munkával, olvasótermi túlórával fel is vettek, és be is fejeztem. Nem volt könnyű és sokat kellett pótolni, de szerencsém volt, hogy a Zadari Egyetem Szociológia Tanszékének vezetősége akkor odavonzotta a legnevesebb spliti és zágrábi tanárokat, kutatókat. Ezután, a képzés részeként következett egy év Ausztria, ahol szintén egy sor olyan szakembertől tanulhattam, akik saját szakterületükön európai viszonylatban tekintélynek számítanak.

– A regionális tudományosság tágabb színtereken történő képviselete mellett állsz ki egy helyen, ennek módját a jelenlegi, külföldön folytatott munkában leled, vagy látod esélyét annak, hogy ezt akár újvidéki pozícióból megvalósítsd a jövőben?

– Mindig is megmosolyogtam azokat a szabadkaiakat vagy kanizsaiakat, akik lemondóan, szinte temetve beszélnek azokról, akik Szegeden folytatják tanulmányaikat, ami majdnem látótávolságban a határ túloldalán van. A több mint száz kilométerre levő Újvidéki Egyetemet viszont máshogy minősítik. Ennek természetesen más dimenziói is vannak, de érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon a határátlépés hol és hogyan történik meg a huszonegyedik században, és mi minősül egyáltalán határátlépésnek, továbbá, hogy ez hogyan is hat ki a további munkára. Annak, hogy az utóbbi időben inkább Szegedre vagy Budapestre távoznak a középiskolások és nem Újvidékre, más vonzatai is vannak, de inkább az a kérdés, hogy miért nem jönnek vissza. Összehasonlításként, Erdélyből nem ekkora a kitelepedés. Valamit tehát jól csinálnak. Emellett azt sem szabad elfelednünk, hogy Kolozsváron például több száz magyarországi egyetemista tanul. A határátlépés tehát kétirányú is lehet. Ha stílszerűen Sinkó Ervinnél maradunk, akkor az ő eszmerendszerében Zadar minden bizonnyal nem minősült külföldnek, hiszen ő maga is Zágráb–Újvidék vonalon mozgott szinte heti rendszerességgel. A Sinkó-díjat egy Penavin Olga konferencián vehetem át, aki Kórógyon is kutatott. Abban az időben az sem minősült külföldnek. Számomra Pécs, Zára, Graz itt vannak, a szomszédban. Más idők, más országok, de a nyomuk megmaradt.

A regionális tudományosság képviselete pedig egy ugyanennyire viszonylagos dolog, és nem csak itthon lehet képviselni, hanem külföldön is. Sőt, külföldön nagyobb a kihívás és nagyobb a tét is. Mozgásterünk azonban rendkívüli módon kitágult, percek alatt információhoz tudunk jutni és néhány óra alatt a helyszínen lehetünk. Az újvidéki pozíciót soha nem is zártam ki, ahogy mások sem, akik időközben Szegeden, Pécsett vagy Budapesten vannak. Ez a kizárás sajnos gyakran itthonról következik be. Számomra viszont ez a belföld–külföld-kérdés nem egy vagy-vagy, hanem inkább egy is-is állapot. Emellett ahhoz, hogy valaki vajdasági magyar kulturális kutatással foglalkozzon egyáltalán nem kell, hogy Újvidéken vagy Szabadkán éljen. A szakterület nem attól függ, hogy ki hol született, vagy hol él, sőt még az etnikai keret és a kultúridentitás is viszonylagos. A határon túli magyar tudományosság szempontjából megkerülhetetlen Bárdi Nándor vagy A. Sajti Enikő neve. Thomka Beáta sem él már évtizedek óta Újvidéken. A Nyugat-Balkán egyik legjobb szakértőjével, Florian Bieberrel Grazban ismerkedtem meg, a jugoszláv történelem egyik legjelentősebb, nemzetközileg elismert kutatóját, Holm Sundhaussent pedig Hannoverben hallgattam. A regionális tudományosságot ugyanúgy lehet képviselni angolul, mint magyarul, és minél több színtéren vagyunk jelen, annál több visszajelzést kapunk, és annál több szemszögből tudjuk szemlélni a saját szakterületünket is.

– A most díjazott kötetedben egy város és öt szerző kap központi szerepet, egy felsorolásban ugyanakkor magad is utalsz például más kulcsfontosságú figurákra. A kézirat leadását követően milyen irányt vett a tudományos érdeklődésed, a jugoszláviai magyar irodalom mely aspektusaira terelődött a figyelmed?

– Soha nem fogom elfelejteni azokat az órákat, amelyeket Hózsa Éva tartott itt Újvidéken és Thomka Beáta Pécsett, és amelyeken egy komparatív szemléletmód azon fogásait tanulhattuk el, amelyek miatt ma máshogy tekintek a művészeti termelés minden mozzanatára. Megtanulhattuk azt, hogy hogyan kell kitágítani a kereteket és összevetni – régiókat, kifejezési formákat, médiumokat, diszciplínákat, műfajokat… Lényegében ezzel foglalkozom most is. Különféle okokból kifolyólag egyre inkább a két világháború közötti időszak köt le, és az utóbbi években egyre érdekesebbnek találom a sajtótörténetet és a hozzá fűződő irodalompolitikai mozzanatokat. Emellett mind jobban és jobban érzem szükségesnek, hogy a jugoszláviai, romániai és csehszlovákiai kisebbségi magyar élet különféle szegmenseit összehasonlítsuk. Digitalizálni és elemezni kell. Információk és hozzáférés tekintetében olyan lehetőségeink vannak, mint soha senkinek előttünk a világtörténelemben, és ezzel élni kell.

Emellett a múlt héten védtem meg például Horvátországban a mesterdolgozatom, amelyben a Transzilvanizmus etnikai gyökereivel, azok irodalmi mezőben való reprezentációjával foglalkoztam. A témavezetőm és a bizottsági tagok érdeklődése kapcsán pedig ismét a regionális tudományosság képviseleténél és a határok átjárhatóságánál tartunk, hiszen, ha csak egymás között beszélgetünk kutatásról, forrásfeltárásról, elemzési technikákról, akkor nagyon kicsi a valószínűsége, hogy erre nemzetközi viszonylatban valaki felfigyel. A Balkánnak és a poszt-jugoszláv térnek például hatalmas nemzetközi irodalma van, főleg az elmúlt két évtizedben. Angol, német és francia nyelven rengetegen foglalkoznak a térség különféle aspektusaival. Magyar, főleg kisebbségi magyar viszonylatban ez nem igazán következett be, ha viszont mi nem tesszük meg az első lépéseket, akkor a visszacsatolásban is csak reménykedni lehet.

Szerző: Rizsányi Attila

Forrás: Vajdaság MA