Újvidéki bedekker – vajdasági kultúra egykor és ma
Sajtóviszhang
2016.06.20.

Vélemény/Jegyzet/Messék

Roginer Oszkár: A város mint (ellen)érv című munkája nyomán

A „szellemi monolit” kifejezés egy helyütt sem szerepel Roginer Oszkár rendhagyó irodalom- és várostörténeti tanulmánykötetében. Pedig bizonyos értelemben éppen ennek kialakulásáról, tündökléséről és felbomlásáról szól ez a figyelemreméltó könyv. Vita tárgyát képezheti Újvidéknek mint egykori szellemi monolitnak a pozitív vagy negatív megítélése – nyilván különböző aspektusainak szempontjából beszélhetünk róla lelkendezve és sajnálkozva is –, ami viszont a jelen pillanatban érdekes: ha hinni lehet az egyelőre csak a színfalak mögött zajló folyamatokról szóló híreszteléseknek, a „monolit” újra felépítésre kerülhet – ezúttal viszont a politikum részéről. Ismét Újvidék lehet hát az a centrum, ahonnét „megmondják a tutit”? Vajdaság többi része, közte Zenta, Szabadka, Óbecse, Magyarkanizsa, Topolya csupán „poros peremvidékké” degradálódik, alárendelt szereppel?

Nos, elképzelhető... egyetlen feltétellel: sikerülhet-e ismét odavonzani egy olyan volumenű szellemi tőkét, amit a hatvanas és hetvenes években sikerült. Mert minden ezen áll vagy bukik. A város, ahogyan a kultúra is, élő organizmus, amit csakis a szellem irányíthat, egyetlen politikai tollvonással ilyen kérdések nem elintézhetőek – azt pedig láthatjuk, napjaink társadalmaiban a politikum önmagában milyen szellemi potenciállal rendelkezik. Azt nyilván senki nem meri kijelenteni, hogy Újvidéken a jelen pillanatban helyben meglenne ez a szellemi tőke. Ha a teljes Vajdaságot tekintjük, talán még megvan – de akkor aztán csakugyan oda kellene koncentrálni teljességében, hiszen a délvidéki magyar értelmiség jelentős hányada immár külföldre migrált, ha pedig a politikai döntések rendre nem megfelelőek, a folyamat csak erősödni fog. És akkor ki fog Újvidékből szellemi fellegvárat építeni ismét? Még jobb kérdés: kinek?

325_2.jpg

Roginer A város mint (ellen)érv című munkájában (Vajdasági Magyar Doktoranduszok és Kutatók Szervezete, Szabadka, 2015) azt a kérdéskört taglalja, a hatvanas évektől kezdődően Újvidék hogyan alakult a vajdasági magyarság, ezen belül is elsősorban a jugoszláviai magyar irodalom szellemi központjává, hogyan harcolta ki magának azt a státust, hogy saját (irodalmi, művészeti, kulturális) kánont hozhasson létre, együttműködve ugyan a budapesti centrummal is, de visszautasítva annak kizárólagosságát (egyúttal beépülve a teljes európai érverésbe). Megalapozva tehát egy rangos és erőteljes kulturális közeget, amelyre Trianon óta voltak ugyan törekvések, de egészen idáig kevés sikerrel. A kötet általános kérdésekkel indít, majd – és innen igazán lenyűgöző és izgalmas – öt szerző (Tolnai, Domonkos, Ladik, Sziveri és Végel) életművén keresztül követi a város és a kultúra kiemelkedését a „poros peremvidék” légköréből, szellemi magaslatait és tündöklését, majd a kilencvenes évektől kezdődően rohamos elhalványodását. Nyilván ez a folyamat is tudatos politikai döntésekkel indult, ám ahhoz, hogy mindez létrejöjjön, művészek és más értelmiségiek szerencsés egymásra találására volt szükség – szabad, ózondús légkörben. (Aztán eme szép történet végét ismét sajátos politikai döntések indukálták.) A szerző közben nem csupán a szerkesztőségek, kiadók, színházak etc. intézményeit veszi górcső alá, hanem a legkevésbé sem zárkózik el olyan specifikus témáktól sem, mint például a kávéházak, cukrászdák, éttermek, egyáltalán a társasági élet erjesztő hatása a művészetek, a kultúra fejlődésére, nem tagadja, hogy a nosztalgia is fontos részét képezi munkájának, közben a saját Újvidékét is beleírja (helyi születésű lévén). Mindez így együtt teszi lebilincselővé a kötetét.

Az sem véletlen, hogy amikor elkezdtem olvasni, előbb recenziót készültem írni a könyvről, később ajánlót, végül pedig „felemás” jegyzet született. Roginer munkája fontos kérdéseket taglal, némiképp hiánypótlónak is számít, ám elsősorban fontos gondolatokat ébreszt. A múltat – az én olvasatomban bár is – rávetíti a jelenre, és akár megoldást is kínálhat számos jelenlegi problémára. Ami a nyelvezetét illeti, az elején voltak cseppnyi kétségeim, mivel „entellektüel szárnyalással” indít – ami az Újvidéki BTK Magyar Tanszékének volt hallgatóira általában jellemző –, ám hamar rátalál a saját hangjára, „olvasmányossá” válik a stílusa, ami egy elsőkötetes szerző esetében magában is jelentős eredményként könyvelhető el. Munkáját ajánlom minden gondolkodni és elmélyülni szerető, a honi kultúra múltjára és jelenére kíváncsi könyvbarátnak.

Szögi Csaba

Forrás: Magyar Szó