Szabadság, lehetőség, nyelv és jog
Sajtóviszhang
2013.11.30.

MAGYAR SZÓ – Nyelv –állam – jog. A Létünk különszáma, 2013

A nyelv az ember lényegi sajátossága (Andrássy 11. o.), a jog pedig az emberek közötti viszonyokat, így a nyelvhasználat kérdését is szabályozza.

Mindezt a jogalkotónak morál, a méltányosság alapján kellene tennie. Ez nem egyszerű, hiszen olyan sok nyelv van, és ezek oly sok mindenben különböznek egymástól. Ráadásul térségünkben a nyelv amellett, hogy a kommunikáció, érzelmek és az önkifejezés eszköze, identitás, sőt államidentitás formáló eszköz is. Sajnos az egyes államok a társadalmi viszonyok alakításában is felhasználják a nyelvvel kapcsolatos jogi szabályzást, ezért változtatják azt időről időre. Térségünk nyomorúsága abban is megmutatkozik, hogy a nyelvhasználat kérdését nem tudja méltányosan és intelligensen kezelni, hanem a hatalomgyakorlás és erőfitogtatás eszközévé teszi.

A Tartományi Oktatási, Közigazgatási és Nemzeti Közösségi Titkárság és a Magyar Nemzeti Tanács 2013. június 13–14. magyar nyelvű jogi–nyelvhasználati tudományos tanácskozást szervezett Palicson. Ennek az előadásait tették közzé a Létünk folyóirat különszámában. A különszám alaphangját Andrássy György: A nyelvszabadságról és a nyelvszabadság jelentőségéről c. szövege adja meg. Sajnálatos módon a nemzetközi jogi gyakorlatban még nem jutottak el addig, hogy az emberi jogokat, azok alkalmazását összekössék a nyelvek használatának szabadságával. Az ezzel kapcsolatos jogalkotás „hiányos és kiforratlan”.

Eplényi Kata: A nemzeti kisebbségek védelme az Európai Unióban című munkájából az derül ki, hogy az EU-ban nem tudják definiálni a nemzeti kisebbség kérdését sem (definició dilemma). Az őshonos valamint a bevándorló kisebbségek kérdését is összemossák. Az egyéni és kollektív jogok kérdésében sem tudnak világos álláspontra jutni. Ezen kívül a kisebbségek, és a kisebbségi nyelvek kérdése csak a csatlakozásig érdekes utána szinte azt csinál az illető EU-tag ország, amit akar. Úgy vélem, ez a helyzet abszurd. Mindaddig, amíg az EU-ban nincs világos álláspont és az azt kifejező jogi szabályzás a kisebbségi nyelvek és kisebbségi jogok tekintetében, addig nem történhet döntő változás. Egy méltányos és igazságos megoldás addig nem lehetséges. Mélységesen nem értek egyet azzal a hozzáállással, hogy az EU-ban el kell adnunk értékeinket, ezt a szerző szimbolikusan úgy fejezi ki, hogy „néha európai csipkét is kel varrni a magyar szoknyára”. Az értékeinket pedig nem eladni kell, hanem védeni és gyarapítani, és ha lehet másokkal elfogadtatni. A szimbólumok nyelvén szólva, az EU csillagai között egy piros-fehér-zöld csillagnak is szerepelnie kell. A következtetések között felbukkan az a közhely is, miszerint a fiatalság tudná képviselni az ilyen jellegű érdekeket is. Nos, a fiatalság még önmaga érdekeit sem tudja igazán képviselni, ez élethelyzetéből és tapasztalatainak hiányából következik. Politikai körökben általában akkor szokták előráncigálni a fiatalságot, ha valamely kérdéssel nem akarnak komolyan foglalkozni. Hasonlóképpen gyermeteg az a hozzáállás, miszerint a kisebbségek önmaguk tudják megfogalmazni és képviselni érdekeiket, ez csak jól működő, szilárd értékeken és az igazságosan működő demokráciákban volna lehetséges, a gyakorlatban a kisebbségek folyamatosan arra kényszerülnek, hogy fájó kompromisszumokat kössenek, miközben általában nincsenek olyan pénzügyi, jogi, helyzetben és az értelmiségük vékony rétege sem alkalmas arra, hogy megalapozottan képviseljen ilyen érdekeket. Ezért a kisebbségek folyamatosan arra kényszerülnek, hogy lemondjanak a méltányos és igazságos megoldásokról a reálisan elérhető, ám nem kielégítő megoldások érdekében. Sajnos, naiv az az elképzelés is, hogy szövetségeseket lehet találni az EU-ban, az elmúlt évtizedek azt mutatták, hogy a kisebbségeknek nincs szövetségesük az EU-ban, sőt ott még arra sincs igény, hogy megértsék őket. Deli Andor a vajdasági helyzetet ismertette (Közigazgatás és nyelvhasználat – önkormányzati helyzetkép), a következtetései között a legérdekesebb, hogy az írásban történő ügyintézésben kevésbé használják a kisebbségi nyelveket, mert úgy vélik, hogy a többségi nyelv használata hatékonyabbá teszi az ügyintézést. Úgy látom, hogy a hatékonyság kérdése rendkívül fontos, és a nyelvi egyenjogúság elengedhetetlen feltétele, hogy minden polgár hatékonyan használhassa nyelvét az állammal való kommunikációban ott, ahol él. Amíg ez nem valósul meg, nem lehetünk elégedettek. Dobos Balázs a magyarországi helyzetet ismertette (Nemzetiségi nyelvhasználat Magyarországon: jogok és tapasztalatok). Mindhárom írás közös jellemzője, hogy olyan témát taglal, ahol nincsenek világos szabályok, pedig lehetnének.

A tematikus szám legérdekesebb, legtöbb tanulsággal szolgáló írása a Svájci szabályozásról szól (Korhecz Tamás: A hivatalos nyelvhasználat szabályozása Svájcban). Ebben egy intelligens megoldással ismerkedhet meg az érdeklődő olvasó. A szerző jól átgondoltan, sok forrást áttekintve definiálja témáját a hivatalos és államnyelv kérdését (a szövegből kiderül, hogy a szerző a hivatalos nyelv terminust részesíti előnyben). Ezután kitér a svájci államszervezés elveire és gyakorlatára. Egy nagyon fontos kérdést, a képviseleti és a közvetlen demokrácia kérdését is érinti. A svájci nyelvhasználat rendszerének kidolgozásában ennek döntő szerepe van, ugyanis a közvetlen demokrácia, a népszavazások alkalmazása gyakori Svájcban. Azt hiszem, hogy a képviseleti és a közvetlen demokrácia alkalmazásának a kérdése jóval túlmutat a nyelvi kérdéseken, és a világ problémáinak jelentős része a közvetlen demokrácia elhanyagolásából adódik. A svájci nyelvhasználat szabályozásának stabilitása is ebből adódhat, hiszen ebből az országból nyelvi konfliktusokról nincsenek hírek, a problémákról szakbizottságok jelentéseiből értesülhet az érdeklődő.

Svájc egységes, erős, demokratikus, fejlődőképes állam, ennek az egyik tényezője a nyelvi kérdések kiegyensúlyozott kezelése. Mi a svájci titok? A szöveg elolvasásából ezt sejteni lehet. Úgy látom, hogy a rendszer stabilitását az biztosítja, hogy jól meghatározták a felelőségek körét, és igazságosan megosztották azt. A központi állam, a kantonok, a helyi hatalom, és a polgárok is pontosan tudják melyek a lehetőségeik és miért felelősek. Svájcban nem mentek be a többnyelvűség megkövetelésének zsákutcájába, a svájci állampolgár ott ahol él az ott hagyományosan beszélt nyelven, ill. nyelveken intézheti ügyeit, amelyet a közvetlen demokrácia elveit gyakorolva határoztak meg. A svájciak többsége nem beszél magas szinten több nyelvet, hiszen boldogulásához es is elég, ez persze nem jelenti azt, hogy az állam nem támogatná a többnyelvűséget, és, hogy aki akar, ne tanulna meg több nyelvet, bizonyos körökben és bizonyos szinteken Svájcban sem lehet több nyelv ismerete nélkül boldogulni. A központi államhatalom három nyelven működik, és még egyet használ a kommunikációban. Svájc sajátossága, hogy a kantonok szövetsége, és ezek saját alkotmányokat hoznak. A kantonokban mindenhol a helyi viszonyokból indultak ki így értelemszerűen más szabályok érvényesek a több, mint egy millió lakosú Zürich kantonban és mások a 15000-es Appenzellben. Az igazságszolgáltatás, a közigazgatás a helyi viszonyokhoz alkalmazkodva működik. A helyi hatalom tehát többnyire csak egy nyelven kommunikál, ahol pedig nem ott pontosan szabályozták a többnyelvű kommunikáció mikéntjét. Végül, de nem utolsósorban az egyén felelőssége is világos. Svájcban is szabadon költözhetnek az emberek, de amennyiben egy más nyelvű kantonba érkeznek, vállalniuk kell, hogy az ottani helyzethez kell alkalmazkodniuk, adott esetben ez azt jelenti, hogy nem kommunikálhatnak anyanyelvükön a hatóságokkal, és nem tanulhatnak anyanyelvükön a gyerekeik. A svájci rendszer egyszerre konzervatív és progresszív. A tanulmányban idézett jogi szövegek többnyire frissek, mégis a kantonok nyelvhasználatának mély gyökerei vannak, ennek ellenére egyes nyelvi kérdéseket nem rég szabályoztak. A szerző kivonatosan ismerteti azokat a példákat, amelyek érdekesek lehetnek a vajdasági magyarság szempontjából (Bern, Fribourg, Valais, Grabünden). A svájci szabályozás harmóniát teremt az óhajok és a lehetőségek, a szabadság és a szabályok tisztelete és betartása között.

Svájc a változatos példák tárháza, tanulmányozásuk inspirációt adhatna a vajdasági és szerbiai jogalkotásnak is, ha fogékony lenne erre. Megnyugtató azt tudni, hogy a szerző, aki történetesen az MNT elnöke is ismeri ezeket a példákat.

A Svájci példa ellentéte a szlovákiai szabályzás, amelyről Vass Ágnes: A kisebbségi nyelvhasználat helyzete Szlovákiában címen jelentetett meg írást. Ebből megtudhatjuk, hogyan próbálja a politika a jog eszközeivel átalakítani a tényleges állapotokat, ahelyett, hogy azokból indulna ki. Ez abszurd helyzeteket teremt, amit a legplasztikusabban a tűzoltók és orvosok kötelező nyelvhasználatának szabályzása fejez ki, mintha nem az lenne cél, hogy eloltsák a tüzet, vagy gyógyítsanak, és mintha a betegség máshogy lenne betegség, és mintha a tűz máshogy emésztené fel az értékeket, ha más nyelven beszélnek róla.

Vizi Balázs A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája és a nemzetközi kisebbségvédelem dilemmái címen közreadott szövegéből a laikus olvasó számára csupán az derül ki, hogy az említett Charta semmire sem kötelez senkit. Úgy vélem, hogy a kisebbségi nyelveket és közösségeket nem védeni kell, és nem jelentéseket írni róluk, hanem a megfelelő helyzetbe hozni őket. Letsch Endre–Letsch Erich a Szerzett és (vissza)szerzendő nyelvi jogaink a szerbiai törvénykezésben címen megjelent munkája a jogi praxisból vett példákon mutatja meg a nyelvhasználat szabályozatlanságából adódó visszás helyzeteket, ami a cselekvés, azaz a nyelvi jogok visszaszerzését és bővítésének kérdését is felveti.

Érdekes és tanulságos Vukašinović Éva: Nyelvi jogsértések a tartományi ombudsman gyakorlatában c. munkája, amelyben az ombudsman elé kerülő esetekről számol be. Ezekből jól látszik, milyen problémák merülnek fel, és az is, hogy az esetleges majdani szabályzás milyen irányban változhatna. Fontos témát nyitott meg Beretka Katinka: Az e-kormányzat nyelvi kihívásai Szerbiában című munkájában, azonban nem juthatott messze mutató következtetésre. Megállapíthatta, hogy az e-kormányzás hasznos lenne a polgárok számára, és, hogy ez ma nem működik Szerbiában több nyelven. Ám a szerző nem is juthatott mélyreható következtetésre, hiszen a működő e-kormányzást egy működő intelligens „nem e-kormányzás” léte kell, hogy megelőzze.

Dr. Mészáros Zoltán