„Pedig én katona akartam lenni"
Sajtóviszhang
2015.05.15.

K. József visszaemlékezései a Nagy Háborúra 1914–1918.

A Forum Kiadó gondozásában megjelent a Létünk könyvek sorozat második kötete: „Pedig én katona akartam lenni” K. József temerini születésű újvidéki asztalos első világháborúról írt visszaemlékezésének teljes, gondozott szövegét tartalmazza.

A kiadó a könyvet naplóként határozza meg, bár műfaját tekintve közelebb áll az emlékirathoz. A szerző visszaemlékezéseit az 1940-es évek elején az emlékeire és az első világháború alatt készített jegyzeteire támaszkodva öntötte végleges formába. A háborút először hadtápalakulatnál kocsisként, majd 1916-tól katonaként végigszolgáló K. József visszaemlékezései már 2010-ben megjelentek folytatásban a Létünk folyóirat hasábjain, de a nyomtatásban kicsit több mint száz oldalnyi szöveg egységes kiadására csak 2014 végén került sor. A szöveghez a gondozást és nyomdai előkészítést végző Csorba Béla és Ökrész Károly írt egy rövid előszót, amelyben „értelmezik’’ K. József művét, és hasznos adalékokkal szolgálnak az olvasó számára. Az előszóban olvashatunk a K. család történetéről egy az 1800-as évek eleje óta bognárként és asztalosként dolgozó iparos család, röviden felsorolják az első világháború azon eseményeit, amelyek befolyással voltak a szerzőre, majd felsorolják és megindokolják a szöveggondozás során az emlékiratban elvégzett kisebb változtatásokat, korrekciókat. Kiemelik, hogy a napló megírása és az események között eltelt 20 év semmit sem halványított a szerző emlékein; valamint azt a tényt, hogy a visszaemlékezés első néhány oldala elveszett, ezért kellett az elején egy bő lábjegyzetnyi magyarázattal indítani.

176_2.jpgAz emlékiratot utólag, a sajtó alá rendezéskor osztották fel fejezetekre. Az első három fejezet a 17 évesen katonai kocsisnak elszegődött K. József első harctéri tapasztalatait örökíti meg. A Trénkocsival Szerbiába részben leginkább a háború első napjairól, a gyors győzelembe vetett hitről és a lelkesedésről olvashatunk: „De a katonaság utáni vágy nagyobb volt mindennél. Attól féltem ugyanis, hogy a háború majd elmúlik, és én még nem is láttam” (10. o.). A hadtápalakulatba népfölkelőket vettek fel szerződéses alapon, K. József is így lett kocsis, mivel 1897-ben született, azaz ekkor még csak 17 éves volt, katonai szolgálatra legkorábban 1916-ban sorozhatták be. A trénkocsisoknak ekkor még sokkal könnyebb élete volt, mint a reguláris katonáknak, a szerző is mindössze egyszer került a harci cselekmények közelébe, amikor december 16-án a Potiorek táborszernagy vezette szerbek elleni offenzíva összeomlott és a Monarchia hadserege súlyos vereséget szenvedett. A szerbiai kalandok után K. József trénoszlopa 1915 elején átkerült az Osztrák-Magyar Monarchia legfontosabb hadszínterére, az orosz frontra, Bukovina délkeleti részére. Itt már egy logikusan gondolkodó, tapasztalt és előrelátó katonai kocsis élményeit olvashatjuk. A fronthoz közeli, mezőgazdasági munkába besegítő és a hadseregnek élelmiszert szállító alakulatok a szegényes ellátmányukat szalonna és kenyér gyakran kiegészíthették a hadsereg szállítmányainak megdézsmálásával. A harmadik fejezet A harcok sűrűjében 1915-16 fordulójának eseményeit meséli el, amikor a szállítóalakulat Dobronoutz térségében a rajvonalat látta el a szükséges hadianyaggal. 1916-ban K. József számára véget ért a trénszolgálat, mivel január 6-án besorozták a 6. honvéd gyalogezredhez, de csak májusban vonult be katonának az újvidéki kiképzőközpontba. A k.u.k. hadsereget sok vád éri a hadtörténészek részéről, hogy mind kiképzés, mind technikai felkészültség terén készületlenül érte az első világháború, és ez a legkeile{Iletlenebb pillanatban, a lövészárokharcokban derült ki. A Monarchia hadseregének gyenge kiképzésére szemléletes bizonyíték K. József visszaemlékezése: „Mindennap kijártunk gyakorlatozni, de a századparancsnokunk mindig a kelebiai erdőbe vezetett bennünket, és az erdő szélére őrszemeket állított, mi pedig aludhattunk vagy dalolhattunk, ahogy jólesett ... Egyik napon nagy harcászati gyakorlatot tartottunk, én mint a járőr parancsnoka bevezettem a járőrt a szőlők köz, és addig, amíg jól nem laktunk szőlővel, és a kenyérzsák meg nem volt tömve, nem is néztünk az ellenség után” (50-51. o.). A kiképzés befejezése után, 1916 végén K. József visszakerült a frontra, szinte pontosan ugyanarra a helyre, ahol a hadtápalakulattal szolgált a besorozása előtt.

A könyv talán legizgalmasabb része a három, keleti hadszíntéren eltöltött évről szóló fejezet. A nyugati hadszíntér eseményeit az egyszerű közkatona szemszögéből Erich Maria Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című regénye szemléletesen mutatja be, de az orosz-osztrák és orosz-német katonai összecsapásokról alig született irodalmi feldolgozás, pedig keleten sokkal dinamikusabban változott a hadseregek arcvonala. Itt a közkatonáknak az ellenségen felül a hideggel is meg kellett küzdeniük, így a rajvonalakban az ellátás megszervezése és a „kényelmes” állások kiépítése alapvető követelmény volt. A 60. oldalon K. József részletesen leírja a harcállásban a szállásul szolgáló „férőhely” kialakításának a folyamatát. A hegyoldalakba vájt mesterséges üregek -barlangok bizonyos védelmet jelentettek az időjárás viszontagságaival szemben. A tüzérség kölcsönösen nyugtalanította a rajvonalakat, ezért általában a sötétedés beállta után dolgoztak a katonák, és az ellátmányukat is ekkor kapták meg. Itt a lövészárokban érte a szerzőt 1. Ferenc József császár halálának a híre és az új uralkodó, IV. Károly trónra lépése. 1917 februárjában Oroszországban kitört a forradalom, megdöntötték II. Miklós cár hatalmát. Az orosz hadsereg szétesett, harci morálja megszűnt. Az orosz ideiglenes kormány ugyan folytatta a háborút, de a hadserege egyre kevésbé engedelmeskedett neki, a keleti hadszíntéren elkezdődtek a frontbarátkozások, „komázások”. A tüzérségi párbajok szinte teljesen megszűntek, harcok szünetében a katonák átjártak az ellenséges lövészárkokba barátkozni és alapvető szükségleti cikkeket cukor, dohány, gyufa, cigarettapapír, kávé stb. cserélni. A „komázás” K. József számára június 11-én véget ért, mivel ekkor 28 napos szabadságra küldték. Július 27-én a KerenszkiJoffenzíva már ismét a harctéren éri a szerzőt. Az orosz hadsereg utolsó támadása végül kudarcba fulladt, ezután az osztrák-magyar hadsereg fokozatosan kiűzte az oroszokat Kelet-Bukovinából. A harcokban K. József is kitűnt, de a megajánlott ezüst vitézségi érdemérmet végül a felettesével történt súrlódásokmiatt nem kaphatta meg. Az orosz ellenállás 1917 decemberében szinte teljesen megszűnt megkezdődtek a breszt-litovszki béketárgyalások, az előrenyomulásban kimerült katonák 1918 februárjáig pihentetőnek számító megszállási feladatokat kaptak, utána indultak az olasz hadszíntérre. A tapasztalt katonának számító K.-nak ez az időszak igazi pihenő volt. A közben századírnokká idővel megszabadult e feladattól vált honvéd közlegény jó kapcsolatokat épített ki a megszállási területen élő bukovinai székelyekkel. A keleti hadszíntérről írt beszámolóját a következőképpen összegzi a szerző: „Hadik.falván a vonatban elhelyezkedtünk. Szinte furcsa volt, hogy az állomás személyzete mind magyarul beszélt. Estefelé indult el a vonatunk, hogy elvigyen bennünket Bukovinából, ahol annyi rosszban és jóban volt részünk. Sok bajtársunk nem jöhetett velünk, ők itt maradtak örökre a bukovinai földben” (100. o.).

Az bukovinai harcok után a horvátországi pihenő és a 6. honvéd gyalogezred létszámának feltöltése alatt érdekes kalandokat élt át a szerző, beszámolójából egyre nyilvánvalóbbá válik a k. u.k. hadsereg szétesése és harci moráljának minimálisra csökkenése. Az Olaszországba indulás előtt a 6. ezred katonái kaptak 28 nap szabadságot, így K. haza. látogatott Temerinbe, ahol találkozott a szintén szabadságon lévő bátyjával is. A visszatéréssel több szabályt is megszeg,, „Amikor elérkezett az a nap, amelyi nekem vissza kellett utazni, a bátyám rábeszélésére tovább maradtam négy nappal, hogy ővele együtt indulhassunk vissza. Együtt is mentünk Szabadkáig ahol ő továbbment Pest felé, én pedig Zombornak vettem az irányt” (104. e.) A pozsegai, majd zágrábi táborozás lógósokra való „vadászat” és a fogolyszállítás is inkább kaland volt a szerző számára magának tette kalandossá -,mint katonai szolgálat. Végül elindult a 6. ezred is Olaszországba a Piave melletti harcokhoz. Útközben baleset érte a századírnokot, ezért K. ismét visszakapta a tisztséget, bár nagyon nem örüt neki. A Kárpátok hideg teleihez szokott katonának meglepetés volt a fügefa, az olasz szőlőkultúra és a nyár végi „szokatan” fullasztó meleg. A század eljutása a harctérre sem volt egyszerű feladat Az antanthatalmak egyre erősödő légi fölénye miatt éjszaka meneteltek. Fastro falunál értek az harcvonal közelébe. Itt K. József az első olasz támadáskor megsebesült az oldalán. A sebe nem volt súlyos, de szerencséje volt, mert a régi sérve és a katonai kórházakban talát: ismerősei segítségével műtétre Debrecenbe irányították. A sérvműtéte sikeres volt, ami után hazaküldték Temerinbe lábadozni. Itt érte a gyógyuló katonát 1918. november l-jén az őszirózsás forradalom és a katonai összeomlás, majd később Osztrák-Magyar Monarchia széthullása. K. József, az egyszerű kocsis, majd honvéd közlegény hadinaplója a „nagy háború” történetének egy speciális szelete, amely hasznos olvasmány lehet minden, a hadtörténelem iránt érdeklődő olvasó -kortól és nemzetiségtől függetlenül -számára, akik elszakadnak a „nagy” hadvezérek, a „nagy” csaták eseményeitől és az első világháború „emberi” oldalára kíváncsiak.

Sarlós István

Forrás: Bácsország